Cserkasszi

város, amely nevét orosz elnevezése után írtam 2 sz-szel, ukránul 1-gyel lenne - Черкассы, Черкаси - a Dnyeper folyó partján fekszik Ukrajna közepén, a Kremencsugi víztároló mellett. Cserkasszi a vele azonos nevű Cserkasszi megye központja, ez Ukrajna "legfiatalabb" megyéje, 1954-ben alakították ki. Kijevből az autóút a Dnyeper bal partján vezet, kora reggel átkelünk a hídon, jobb partról balra, leteperünk 180 km-t délkeletre, majd át a víztározó felett húzódó hosszú gáton, jobbra vasúti sínpár és kétoldalt a Dnyeper, a víztároló, valóságos tenger! Enyhe köd ül a folyó felett odaértünkkor és sötét lett, mire másnap munka után öreg estekor visszaindultunk - röviden, jó lenne majd egyszer látni a nagy vizet, persze nyáron, horgászokkal, halászokkal, vitorlásokkal.  

Cserkasszi nyáron a vízzel együtt érdekes, egyébként provinciális városka, olyan nagyon aztán nincs mit csinálni. A városba beérve az ember egyből a Dicsőség Dombjánál találja magát, ezen áll Haza-Anyácska, szokásos szovjet emlékmű a Nagy Honvédő Háború áldozatainak emlékére, az itteni kezében öröktűz. Érdekes és szomorkás ez az egész helyzet és történet, így, ahogy van.

 

Cserkasszi helyén már a szkíták idejében éltek, több kurgán fennmaradt, a Kijevi Rusz alatt pedig védelmi feladatokat látott el. A település fennállása során többször megsemmisült és épült újra, felsorolni is sok, ki mindenki járt errefelé: mongol-tatárok, török-tatárok, litván fejedelemség, Rzcespospolita, itt éltek, innen indultak harcba a szabad kozákok, orosz birodalom, szovjet-orosz polgárháború, amikor 3-szor is gazdát cserélt, a II.VH idején pedig mellette zajlott a Korszuny-Sevcsenkovszkij hadművelet... A legrégebb fennmaradt épületek 19.sz.-iak, a 19.sz. elején bízta meg a cár egyik udvari tervezőjét, a skót származású William Hastie-t (errefelé Вильям Гесте, vagy apai-neves megszólításban Vaszilij Ivanovics -- jó, mi?), hogy tervezze meg Cserkasszit, ő pedig négyzethálós várostervet készített - így ma elég nehéz nem egyenes utcát találni a városban.

A Dicsőség Dombját korábban Várhegynek nevezték, a domb mellett állt a fából és földből épült kicsi erődítmény, semmi nem maradt meg belőle. A dombon a 17.sz-ban épült a Szentháromság templom, az idegenvezető mutatja az egykori képét, majd azt a fényképét, hogy nézett ki megfosztva tornyaitól és kupoláitól, amikor sportcsarnokként funkcionált. 1961-ben ezt a maradék hosszúkás épületet is lebontották és létrehozták az emlékművet a parkkal. Értem én, de miért itt?

Nemcsak Kijevben, Cserkassziban is van Krescsatyik, a várost átszelő főutcával párhuzamos, a parktól egyenest oda vezet az utca. Itt áll az egyik egykori zsinagóga, - hallom, valaha 11 volt a városban - ez ma lakóház, ilyet sem láttam még. Pravoszlávok, óhitűek, zsidók, katolikusok - sokfélék voltak a népek, de jól megfértek együtt, anno. Az egykori zsinagógával szemben áll a mostani Szentháromság templom (kép fent), egy régen itt élt idős néni adta át házát a telekkel a templom megépítésére.

A Krescsatyikon maradt fent néhány szép régi ház, az egyikben, a Cibulszki testvérek házában lakott vendégségben Sevcsenko, most az épületben található múzeuma. A következő kereszteződés sarkán áll a neogótikus stílusú egykori Szlavjanszkaja szálloda épülete, jellegzetes épület, kicsit a város jelképévé vált, szovjet időkben borítékokon is kinyomtatták. Megnézem az utcában az első cserkasszi bank épületét - Gorogyeckij tervezte és építette - mára jócskán nyomott hagyott rajta az idő és az avatatlan kezek, amikor mindenféle célra próbálták hasznosítani.

A városközpontban láttam még pár sztálini épületet, hruscsovkákat, sok földszintes, apró házat, meg a '70-es évek csempézett lakóházait, van 1 toronyház, NDK-s mesterek építették, szovjet időkben jugoszláv építők is dolgoztak a városban. Ezekből álljon itt a megyeháza, szerintem ez valami típusterv lehetett, vagy csak részletek köszönnek vissza, többfelé láttam már hasonlót. Cserkasszi főterén áll, a téren jobb oldalon volt egykor a Lenin-szobor, ezt 2008-ban lebontották.

Cserkassziban található Ukrajna legnagyobb temploma, a Szent Mihály székesegyház, ez is új épület, 1994-2002 között épült, kizárólag a hívők adományából. Az aranykupolákra valót Kijev polgármestere ajándékozta. Gyönyörű épület, bizánci stílusban, hatalmas, egyszerre 12,000 ember tud benne imádkozni. Belseje is szépen díszített, szerencsére nem az új vonulat, hanem klasszikus stílusúak a freskók. A templom mellett ma még apró fatoronyban harangoznak, de mögötte már épül a harangtorony. Döbbenve nézem méreteit, OK, nagy templomhoz nagy harangot, de ekkorát? Kísérőim kicsit zavartan magyarázzák, Ukrajna legnagyobb harangtornya épül itt, teteján panoráma kilátóval, meg talán egyéb célokra is használják majd, könyvtár, vagy ilyesmi. A templom mögötti kápolna és szobor a megölt papok és szerzetesek emlékét örökíti meg. A templom előtti nagy parkban áll a cserkasszi metropolita épülete, ez sem kicsi - látszik, megbecsülik a hívők...

Mielőtt ismeretlen, új helyre utazom, tájékozódom a neten, hogy be tudjam lőni a hely történelmét, szerepét, gazdaságát, és persze a főbb látnivalókat - szerintem ez megkönnyíti az ottlétet, a kommunikációt a helyiekkel, és tudjuk, nekem történelmi és irodalmi dolgok amúgy is izgalmasak. Sikerült a kollégákat meglepni azzal, hogy szeretném látni Suhov víztornyát, a helybéliek azt sem tudták miről beszélek, még az az egyszerű gondolat is feltámadt bennük, hogy netán összekeverem Cserkasszit más várossal... No comment. Suhov hiperboloid víztornya, amelyik az egyik első, vagy legrégebbi fennmaradt ilyen darab nem Ukrajnában, hanem a világon (!), a helyi csatorna-és vízművek területén áll, sajnos kerítésen kívülről látható. Örülök, hogy összejött, meg ez a csatornás-vizes szakiknak állított szobor is aranyos volt, overall, amit ősszel Cserkassziból lehetett - kihoztam. 

fák és szobrok - megvédjük a gyerekkort

ez a neve a szobornak a Rejterszkajan, a visszavágott fa elég rossz állapotú, ezért kissé a kidolgozás is elnagyoltabb, a mélyebb hosszanti repedésekkel nem sokat lehetett kezdeni. L. itt a környéken dolgozott, annak idején munkába menet napokon keresztül látta, hogyan munkálja meg helyben a mester szerszámaival a fát. Több ok miatt is tetszik a szobor, ez a belvárosi utca elég beépített, kijevi viszonyokhoz képest kevés a fa, kisebb a tér, Kosztya úgy "hasznosította" a fa-torzót, ahogy az ott állt, sehol 1 szög, betoldás, vagy más segédanyag -- az adottságokhoz jól alkalmazkodott.

fotók

nézzétek, lássátok, gyönyörködjetek!
Újabb felvételekkel gyarapodott Vivien kijevi albuma itt -- mesterien elkapott pillanatok, csodás szögek és fények a kijevi novemberi tavaszból:

http://www.flickr.com/photos/farkasvivien/

Az Aranykapu

egyike azon ritka építményeknek Kijevben, amely a Kijevi Rusz idejéből maradt fent. A Kijevi Rusz fénykorát Vlagyimir és fia Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelmek uralkodása idején élte, a fejedelemség központja Kijev volt. Mindkét uralkodó rengeteget tett a város fejlődéséért és annak megvédéséért. Bölcs Jaroszláv korára Kijev területe a Vlagyimiri időkhöz képest megháromszorozódott, nagy középkori kézműves, kereskedelmi és kulturális központtá vált. Területe elérte a 350 ha-t, az óvárosi részen állt a a Vlagyimir által építtetett Gyeszjatyinnaja templom, a kibővített, Jaroszlavi Kijevben a Szent Szófia székesegyház, körülötte monostorok, hercegi paloták, és rengeteg lakóház.

A várost védelmi célra emelt, facölöpökkel megerősített földsánc-fal vette körül. Ez a falrendszer a mai Kijev belvárosában húzódott, a Lvov tértől (itt állt a Lvov Kapu) végig a Jaroszlavov Val utcán az Aranykapuig, innen a Majdanig, ahol a Ljadszkije kapu állt, ahonnan a "fal" felkanyarodott a Mihajlovszkaja térig.

Az Aranykapu építésének idejét 1037 körülre teszik. Megépült a várost körülvevő védelmi rendszer és annak kapui, a falakon belül a Szófia templom és ezzel egyidőben a kapu árkádja felett, az Aranykapu tetejére emelték az aranykupolájú Blagovescsenszkoje (Angyali üdvözlet) kistemplomot. Az Aranykapu nevét valószínűleg a templom aranykupolájáról kapta. A kapu volt a város főbejárata, fejedelmek, vezérek, külföldi követek feltétlenül itt lovagoltak, hajtottak be. Nemcsak parádés célokra használták, kereskedelmi útvonal is volt, a városba szánt termékek, áruk egy része a kapun át jött be, ezekre vámot vetettek ki. Csaták folytak érte, győzedelmes és vesztes csapatok vonultak át alatta. Számos fennmaradt középkori dokumentum ír róla, Nyesztor, Ilarion, Hipatiusz krónikái, templom-alapító okiratok, stb.

A Kijevi Rusznak az 1240-es tatárjárás vetett véget, a tatárok Kijevet a Ljadszkije kapun keresztül foglalták el, nagy rombolást végeztek, a várost felégették, a túlélők rabsorba kerültek, eladták őket. A tatárjárást követően majd 200 évig nem hallani az Aranykapuról, a 15.sz.-ban jelentek meg ismét leírások róla, utazók, követek, diplomaták és a monostorok beszámolóiban. 1648-ban az Aranykapunál fogadták a lelkes kijeviek az ukrán függetlenségért harcoló, győzedelmes csatából hazatérő Hmelnyickijt. 3 évvel később Radzivil, lengyel-litván fejedelem vonult be Kijevbe, az ő udvarában és kíséretében dolgozott Van Westerveld holland festő, aki számos képet rajzolt Kijevről, az Aranykapuról is - a képek jóval később jó szolgálatot tettek a helyreállítási munkák során. A rajzokon látszik, hogy 1651-re az Aranykapu már félig romos állapotba került, ennek ellenére a 18. sz. közepéig Kijev "főbejárataként" szolgált. 1654-ben Ukrajna Oroszországhoz csatlakozását követően az Aranykapun lovagolt be ünnepélyesen az orosz küldöttség. A 17.sz végén, 18. sz. elején az Aranykapu mellett a védőrendszer megerősítéseként földbástyákat emeltek. A 18. sz. közepére az Aranykaput földdel betemették és mellette másik nagykaput építettek.

Ahogy az máskor és máshol is előfordult, a régi építmény feledésbe merült, 100 éves álmából 1832-re ébredt fel, amikor egy lelkes régész, Lohvickij feltárta maradványait, megtisztította a megmaradt átjárót, a romokat igyekezett helyrehozni és konzerválni. A megmaradt falakat vaskorláttal körbekerítették, de magasabb elhelyezkedése miatt továbbiakban is ki volt téve az időjárás viszontagságainak, ami többeket aggasztott.

A 20.sz. 2. felében komolyan kezdtek foglalkozni az Aranykapu megóvásával. Régészek, történészek, építészek elemezték állapotát, több rekonstrukciós terv és rajzok született, vajon milyen lehetett Bölcs Jaroszláv idejében az Aranykapu, hogyan lehetne a legjobban megőrízni a régi építményt, egyszersmint megmutatni egykori formáját. Kijev város fennállásának 1500. évfordulójára, 1982-re a kőfalak köré és fölé pavilont építettek, amely a Jaroszlavi Aranykapu formáját és megjelenését próbálja visszaadni a látogatóknak. Az épületben ma múzeum található, a megmaradt falakat körbe lehet járni, kétnyelvű audio információ segíti a korabeli történelem és mai viszonyok megértését.

Az Aranykapu Kijev egyik legfontosabb jelképe és látnivalója, majd 1000 éves fennállása mai időkben különösen az erő, a túlélés, stabilitás, hagyománytisztelés jele. (a grafikákat Viszockij könyvéből, erről az oldalról vettem.)

a Kijevi Nagy Kapu

A mostani bejegyzést csak kedvcsinálónak szánom majd a következőhöz, amikor a kijevi Aranykapuról szeretnék írni. Muszorgszkij "Egy kiállítás képei" műve közeli barátja, Viktor Hartman halála utáni kiállítására született 1874-ben. Ennek zárórészét. a "Kijevi Nagy Kapu" darabot, Hartman azonos c. képe ihlette. Maga az akvarell egy díszes városkapu terve Kijev számára, pályamű "Hősök kapuja" néven, sosem került megvalósításra. A pompás zene révén a kép halhatatlanná vált, csakúgy, mint Muszorgszkij műve, ami eredetileg zongoradarab, zenekarra Ravel hangszerelte, majd 100 évvel később progresszív rockereket is megérintett: Emerson, Lake & Palmer is feldolgozta.





Itt megy zongorán Jevgenyij Kiszin fantasztikus játékával:


a Londoni Filharmonikusok előadásában:



és ELP interpretációja:

amikor

vezetek itt a városban, gyakran tűnik úgy, h csak én haladok a kijelölt, felfestett sávban. Lehet, h vmit rosszul csinálok..

Zaporozsje

a 3. legnagyobb ipari központ Ukrajnában, nagyon érdekes hely és persze a munka előtti kora reggeli 1,5 óra csak arra volt elegendő, h a feltárulkozó látnivalókba belekóstoljak. Őszintén, Zaporozsjéról egészen más kép élt bennem, ismét 1 kellemes meglepetés.

Zaporozsje a Dnyeper partján fekszik, Dnyepropetrovszk felől a városba behajtva az ember átkél a folyón, mindjárt a Dnyeper erőmű felett kapkodja fejét, ahogy a patkó alakú hosszú és széles gáton végiggurul, balra rácsodálkozik a hatalmas víztározóra, az út melletti rozsdásodásnak indult vashalmazra, vastag korlátok, alatta lehet, h turbinák, magas vízállás az egyik oldalon és lapos folyó a másikon. Gigantikus mű, egyszerre kelt félelmet, tekintélyt és csodát, mi mindenre képes az ember! Másnap reggel megtudom, hogy ez a GOELRO egyik 1ső darabja, megépülése előtt a folyó nem volt hajózható Dnyepropetrovszk és Zaporozsje között, mert ez a szakasz tele van zúgókkal és zuhogókkal, mind a 37 m-rel felduzzasztott vízszint alatt maradt. A Dnyeprogesz (ДнепроГЭС) építését valamikor a '20-as években hagyták jóvá, a vizierőmű 1927-32 között épült, évtizedekkel később, a II.VH után 2 további résszel bővítették. Belegondolva, h akkoriban az emberek milyen nehéz körülmények és kezdetleges technikával dolgoztak - az erőmű megépítése áldozatokat követelő igazi hőstett.

Az erőműnek köszönhetően vált Zaporozsje iparvárossá, az elmaradott régi falvak és a melléjük telepített új helyiségek nőttek össze, a 20 ezres helyből 800 ezres város lett. Az olcsó energiára és az idevándorolt munkaerőre honosodott meg a vaskohászat, vas-és acélöntvény gyártás, (Zaporozssztal, Dnyeprosztal), színesfémkohászat, alumíniumipar, mezőgazdasági gépgyártás (szovjet traktorok), autógyártás (ZAZ - Zaporozsecről Tavrija, Lanos, Chvrolet személyautókra és Tata teherautókra váltottak), motorgyártás (Motor-Sich), transzformátorgyártás, elektronikai ipar - mintegy 300 nagy iparvállalat működik, teríti termékeit és gyárkéményeik 150 féle vegyianyagot ontanak magukból naponta, szennyezve a levegőt és a környezetet. Komoly probléma, a szennyezettség szintje saját meghatározásuk szerint is megengedhetetlen.

Zaporozsjét korábban Alekszandrovszknak hívták, kisebb erődítmény állt itt, h az általában délről induló tatár támadásokat megfékezze. A Zaporozsje nevet, ami ukránul Zaporizzsja - 1921-ben kapta a hely, a "za porogami", vagyis "zúgók mögött", utalva a Dnyeper folyó itteni szakasza zuhogóira. A környéket már jóval időszámítás előtt belakták a szkíták, számos kurgánt tártak fel az utóbbi 100 évben, például a Dnyeper Hortyica szigetén is éltek és temetkeztek. Nézem a kurgánnak állított emlékjelet, arra gondolok, egyáltalán nem fair, h a megyében feltárt régészeti leletek és kincsek más városok múzeumait gazdagítják, a zaporozsjeieknek jóformán semmi sem maradt.

Hortyica szigete a Dnyeprogesszel szemben található, közöttük gránitsziklák a vízben. Hortyica különleges, szent nemzeti helye az ukránoknak. Micsoda ellentét, szemben a gigászi mű, mögötte a messzeségben az ipartelepek égbetörő magas kéményei által széles, szürke sávval bepiszkolt égbolt és itt ez a zöld gyöngyszem a folyó közepén. A sziget mikroklímájának köszönhetően lehet nagy levegőt venni, mélyen lélegezni, különleges élővilág és növényzet, miniatűr ukrán flóra, kicsi sztyeppe, lombos és tűlevelűek, ligetek, mezők, lejjebb pedig sziklás részek váltják egymást - természetvédelmi terület. Szkíta emlékek, kurgánok helye. A legenda szerint itt temették el a besenyők elleni küzdelemben elesett kijevi fejedelmet, Szvjatoszláv Igorjevicset, 972-ben. A Hortyica szigetén alakult a 16.sz.-ban a zaporozsjei kozákok szabad "állama", a Zaporozsjei Szics, amely később is több ukrán szabadság-mozgalom bölcsője, máig az ukrán szabadság szimbóluma. Talán itt írták a zaporozsjei kozákok levelüket a török szultánnak... Idő hiányában sajnos nem láttam sem a kozák faerődítmény mását, sem a múzeumot, 1 okkal több, h hajókázásra visszatérjek.

A városról nekem néhány meglepő: sokáig vitte a pálmát a leghosszabb utca kategóriában a Lenin sugárút, ami egyébként a Lenin térbe torkollik, ahol a Lenin-szobor áll és karjával a Lenin Dnyeperi Vizierőműre mutat. Az erőmű mögötti Dnyeper szakasz egyik szigetét Lenin szigetnek, a jobbparti Zaporozsje egyik kerületét Lenin kerületnek hívják és a zaporozsjei kikötő is Lenin nevét viseli. Nem voltam még ukrán városban, ahol ennyi minden viselte volna Lenin nevét. Zaporozsje munkásváros, az utcák elnevezéseiben megjelennek a gyakori szakmák: Kohászok útja, Acélöntők útja. Zaporozsje az a hely, ahol Leninen kívül szobor áll Dzerzsinszkijnek és tavaly avatták fel Sztálin mellszobrát?

A városban körbeautózva nézem a sztálini empire diadalát, lakóházak, maga a városrész is a Szocgorod nevet viseli, kultúrházak, könyvtár, városháza, koncertterem - klasszicista oszlopok, timpanonok, tornyok, zászlóredők és munkások reliefjei. Terek, szökőkutak, szervezett rendben sorolnak a városban, azon csodálkozom, h 2 világkiállítás is díjazta a szovjet városépítészet ezen remekét... Hihetetlen, a képen ez a Dnyeper parti strand a városban a Hortyica szigettel szemben november 5-én reggel... megintcsak WOW...

fák és szobrok - a repülő tehén

Emlékeztek, írtam már Kosztyáról és projektjeiről, az elhalt, torzóként álló fákat hasznosítja, szürke betonfalakat szépít, parkokat, gazos sétányokat hoz rendbe. Itt megy egy igazi vicc - a repülő tehén, ez is az ulica Goncsaran található, a Jaroszlavov val-tól kicsit lejjebb, balra egy ház előtti beugróban. A fát korábban teljesen visszavágták, tavaly tavasszal került rá a repülő tehén, fémteste ül a fa tetején, patáit lóbálva, fehér szárnyaival nevet le az őt felfedező szerencsés járókelőkre. A fa sem vette tréfára a dolgot: idén kihajtott - :).