2008. március 22., szombat

a Város - Bulgakov Kijevről

Meséltem már korábban Bulgakov A fehér gárda c. frenetikus művéről, a kijevi elmúlt 2 évem alatt többször is elolvastam, mindig más szempontból átrágva, mert Turbinék története sokkal több, mint egy vérzivataros polgárháborús időszak meg-, át- és túlélése. A Város - Kijev, így ír Bulgakov Kijevről - 1924-ben 1918-ról (a képen a régi Nyikolaj lánchíd látható, a II. VH-ban felrobbantották):

"Füstölgött, zsongott, lüktetett a Város, és olyan volt, mint kaptárakban a réteges lép. A Dnyeper partján, a hegyoldalakon, tündéri látványt nyújtott a ködben. Dugóhúzóként tekergőzött a füst éjjel-nappal az ég felé. Az utcák okádták a füstöt, s csikorgott a dús, a letiport hó. Négy-, öt-, hatemeletes házak meredeztek. Nappal feketék voltak az ablaksorok, de éjjel fényárban úsztak a sötétkék magasban. Ameddig a szem ellátott, drágakővel kirakott nyakláncként tündököltek a villanylámpák gömbjei a nyurga, szürke oszlopok kampós fokán. Nappal kellemes, egyenletes morajlással szaladgáltak a villamosok, külföldi mintára tervezett, sárga, dudorodó szalmaüléseikkel. A kocsisok rikkantgatva nógatták lovaikat dombról le, dombra fel, s a sötét gallérok - ezüst és fekete prémek - titokzatossá, széppé varázsolták a nők arcát.

Szelíd némasággal álltak a parkok a hó érintetlen fehér terhe alatt. És annyi park volt a Városban, mint a világ egyetlen városában sem. Terebélyes foltokként derengtek fel itt is, ott is a gesztenyefasorok, a szakadékos juhar- és hársligetek.

Parkok pompáztak a Dnyeper mentén magasodó gyönyörű hegyekben, és lépcsősen emelkedve, szélesedve hol millió verőfénypettyes káprázatában, hol gyöngéd homályba borulva tündöklött az évszázados Cári Kert. A korlát vén, korhadt, megfeketült gerendái sem nyűjtottak védelmet a szakadékszéli utak irdatlan magasságában. Hóviharral behordott, függőleges falak csüggeszkedtek alá a mélyben elterülő teraszokra, azok pedig mind messzebbre, szélesebbre terítkeztek, beleolvadtak a part menti erdőcskébe, amott a nagy folyó partján kanyargó országút fölött, s a sötét, vert szalag bekacskaringózott a ködbe, melynek messzijébe a Város legmagasabb pontjáról sem láthat el emberi szem, az ősz sörényű zuhatagok, a Zaporozsi Szics, Herszonesz s azon túl, a tenger távolába.

Télen, mint a világ egyetlen más városában sem, olyan békesség szállt az utcákra, sikátorokra, a hegyoldalakban épült felsővárosra s lenn az alsóvárosra, mely a befagyott Dnyeper kanyarában terült el, és szerte a gépek zaja bennrekedt a középületek belsejében, meglehetősen tompa duruzsolássá lágyulva. A Város minden energiája, mely a napos, zivataros nyár során halmozódott fel, fénnyé változott. S délután négytől lassan kigyulladt a fény az ablakokban, a villanylámpák gömbburájában, a gázlámpákban, a kapuk lámpáiban, megvilágítva a házszámot a villanytelep egybeolvadó ablaksorában, mely az emberiség szörnyű és közeli villamosított jövőjére figyelmeztetett, az egybeolvadó ablaksorokkal, melyeken túl látni lehetett a gépeket, amint fáradhatatlan elszántsággal forgatják kerekeiket, gyökeréig megremegtetve a föld talapzatát. Fényben fürdött éjente a Város, ragyogott, csillámlott, táncolt, sziporkázott egészen reggelig, ám reggel kilobbant, s újra füst és ködgúnyát öltött.

De legjobban a vakító villanyfényt sugárzó kereszt világított az óriás Vlagyimir-szobor kezében, a Vlagyimir-hegyről elvilágított messzi-messzi, és sötét nyáréjszakákon a vén folyó öblös útvesztőiben és holtágaiban tévelygő csónakok fűzfalombokon átszüremlő fénye után találtak rá a Város és révei felé terelő vízi útra. A téli égbolt sűrű sötétjéből hideg fénnyel pompázott, és nyugodt fenséggel uralkodott a keleti part ködbe vesző, lankás távola fölött, amely felől két hatalmas híd ívelt az innenső partra. Egyik, a Nyikolaj nevét viselő lomha lánchíd, a part menti külvárosba vitt, a másik magas volt, nyíl alakú, a száguldó vonatok érkeztek rajta onnan, ahol messze-messze, tarka süvegét az égnek bökve, terpeszkedik a titokzatos Moszkva."

Nincsenek megjegyzések: